Vágyunk a párkapcsolatra, mert nem jó egyedül, de mikor ott van, nem tesszük bele azt az energiát, amitől hosszú távon működhet. Valahogy azt gondoljuk, hogy majd alakul, megy magától, hisz nem véletlenül választottuk a másikat és elvárjuk, hogy elég legyen neki annyi, amennyit adunk. Azt kristály tisztán látjuk, hogy mi mit nem kapunk meg, azt viszont szeretjük elfelejteni, hogy mi mit nem teszünk bele a hétköznapokba.
Meló ez, az ébredéstől a nap végéig, a nap minden percében, a hét minden napján, évről évre.
– Azért táncolunk, mert ez a leggyorsabb és legegyenesebb út az igazsághoz – nem valami nagy mindenki igazságához, hanem az egyszerű személyes fajtához, ahhoz a mi-is-történik-épp-bennnem fajta igazsághoz. Ehhez nem mindig könnyű hozzáférni, – át kell hajózni hozzá a múlt mindenféle mélységein éppúgy, mint az elképzelt lehetséges jövőkön, melyek félelmeinket táplálják és körbe- körbe vezetnek napról- napra.”
A tested olyan, mint egy emlékkönyv. Őrzi az életed minden pillanatát és ha megtanulod azt a nyelvet, amin keresztül üzen neked, megtalálod az utat a lelkedhez.
Furcsa gondolatom támadt, a mostani helyzet hozta, megosztom Veletek, lesz, ami lesz! Az emberek szeretnek félni! Miért is gondolom ezt? Mert a mai világban ez az egyetlen igazi érzelem, amit meg és át tudunk élni. Még érezni is félünk…abszurd, de így van! Ha félünk érezzük, hogy élünk, pedig ez csak illúzió.
Nézem az embereket az utcán, maszkban, kesztyűben mennek, mintha az megvédené őket valamitől. Pedig a baj nem kívülről jön, hanem önmagunkban gyökeredzik.
A jelenlegi helyzet önmagunk, kapcsolatainak és párkapcsolataink próbája. Addig míg sokan a szabadság illúziójában eléltünk egymás mellett, most megéljük egymással a hétköznapokat. A biztonságból, félelemből és megszokásból felvett álarcok repedezni látszanak…és ez félelmetesebb, mint a vírus.